2006. január 24., kedd

STRINGS FOR EVER!

A tavalyelőtti TIFF abszolút kedvence számomra a Reconstruction volt. Akkor döntöttem el, hogy minden lehetséges alkalommal megnézem a hálómba akadó dán filmeket. Tavaly egy nagyon jó komédiát hozott a TIFF: a The Green Butchers kissé morbid, de nagyon kedves történet két fura mészárosról.

A 2005-ös TIFF-en biztosan tudtam, hogy legnagyobb kihagyás a Strings lesz. Elsősorban azért, mert a fesztivál programjából kiderült, hogy bábos film (nem „csak” animációs), és másodsorban azért, mert dán alkotók sorakoztak egy koprodukció stábjában.

Pár napja sikerült bepótolnom a mulasztást. Nagyszerű film, szerintem kedvelni fogják sokan, olyanok is, akiknek (még) rossz emlékeik és/vagy előítéleteik vannak a legcsodálatosabb és a leggazdagabb színházi műfajjal, a bábozással szemben. Nagyon örülök, hiszen én annak is örülök, ha egy-egy „felnőtt” barátomat elcsalhatom bábszínházba, és ott ő is megbizonyosodhat arról, hogy kis fantáziával, egy jó játékötlettel olyan csodák valósíthatók meg, amelyre egyetlen más műfajnak sincsenek adottságai. Na, de ezt nem részletezem most.

Figyelem: ebben a filmben nem találtok 3d animációt és túl sok számítógépes effektus sem kápráztat majd. Van, persze, hogy van belőle: terek, hátterek, a legvégén pedig egy aprócska jelenet, amikor a halott királylány állatkája, egy bénácska madár szárnyra kel (egyébként patetikus, majdnem nyálas befejezés, kicsit bosszús is voltam).

Kifejező bábok, nagyon realisztikusa és hangulatos világítás, és persze az ősrégi parabola a létbe-vetettségről: Isten és ember viszonya hasonlatos Bábos és marionett viszonyához. Icipici összefoglaló, csak ami most eszembe jutott: Luther Márton, Kleist, Ionesco, legutóbb Salman Rushdie (legalábbis az én csatornáimon az említett toposz „tanulmányozásában” a Fúriadüh előzte meg a Stringset).

Itt képek következnek, de a film dán oldalát ill. még inkább annak angol változatát is figyelmetekbe ajánlom (hadd lássátok, hány ember áldozatos munkája ez a kis filmes csoda).

Még valami: a fiúk a cím fordításáról vitatkoztak a napokban. Szándékosan nem használtam a magyarítást. Szerintem is nagyon rossz.


(az uralkodó végrendeletét írja)


(gyermekei - róluk szól a történet)


(az intrikus)


(a hű alattvaló születendő gyermekével - sajnálom, hogy a gyönyörű születési jelenetből nincs jó kép)


(egy régi csata színtere)


(bábrabszolgák)


| 2006. január 24. 0:04 | Réku | |

2006. január 19., csütörtök

Ortodox jenki

Barátaink már tudják: pár napig nálunk vendégeskedett egy amerikai srác. Sipikém itt találkozott vele. Nagyon jó ötletnek tartom ezt a kanapé-csereberét, a srác is nagyon lezsernek tűnt az adatlapja alapján, úgyhogy vígan néztünk az új ismeretség elé.

Mégis váratlanul érkezett. Rögtön első félórában kiderült, hogy két évvel ezelőtt eszperantó-vonalon Júliánál lakott, de egy nap elteltével még mindig vállvonogatva mondta, hogy be sem csengetett hozzá, hogy üdvözölje (ugyanaz a tömbház, ugyanaz a lépcsőház, ugyanaz az emelet! - szerk. megj). Aztán sok más különcsége került felszínre. Egyáltalán nem barátságos, bármennyire értelmes és művelt. Aránylag keveset beszélgettünk, de kiderült, hogy hobbyból tanul nyelveket. Erdélybe is azért jött annak idején... Jó fej, de mégis nagy távolság maradt közöttünk. Nem is tudom, sajnáljam-e a történteket. Talán nem kellene. Talán nem rajtunk múlott, hogy nem ült le közénk, csak amikor reggelit, ebédet vagy vacsorát kínáltunk. Az is különös, hogy egyedül, szinte dugva fogyasztott el egy-egy tábla csokit délutánonként...

Mna, mindegy, nem ecsetelem tovább. Inkább elmesélem egy történetét. Két éve azért jött Romániába, hogy magyarul tanuljon, pontosabban, hogy gyakorolja a nyelvet. Aztán, anglikán vallását feladta, és átkeresztelkedett ortodoxnak. Következő látogatása alkalmával elvonult a niculai kolostorba. A magyar nyelv- és kultúra is érdekli – mesélte egy apátnak, aki azonnal megdorgálta: nem lehet igazi ortodox, aki a magyarokkal barátkozik. Hát az ilyeneket a jenki barátocskánk éppenséggel felfogja már, de nem ért egyet vele: az igazi ortodoxia Amerikába van, ahol a vallások nem etnikai alapon szerveződnek.

| 2006. január 19. 22:54 | Réku | |

2006. január 18., szerda

MEK-kaland

A mek.iif.hu régóta kedvenc helyem az interneten.  Jópár  éve új köntösben az Országos Széchényi Könyvtár a gazdája és a mek.ro címen is tükrözik. Természetes volt, hogy ott is megkeresem Az elveszett levél esetleges fordítását. Találtam is egy szöveget, csak éppen a fordító nem volt feltüntetve. Legnagyobb meglepetésemre olvasói levelemre pár óra elteltével válaszolt egy "mek-könyvtáros", majd még egy. Néhány emailváltás és kis kutakodás után kiderítettük, hogy a Bodor Ádám fordítását tárolják. A katalógus-cédulán azóta már szerepel a fordító neve is. Nagyon örülök, hogy icipicit segíthettem. Különben is: nagyon jó nyomozó játék  volt!

Közben megjelent néhány cikkem, ha van kedvetek, olvassatok: a Szempontban két Visky-előadásról, a Riportban a Tanítványokról (2006.01.23-án a linket dokumentumra cseréltem, mert időközben más cikk került a linkre) , a Júlia román bemutatójáról (ezt nem találom az archívumban) vagy az Az elveszett levélről (ez csak holnap jelenik meg).

| 2006. január 18. 11:13 | Réku | |

2006. január 10., kedd

Sízőfrén és korcsolya...

„Nagyréka” unokatestvérem mutatta meg tavaly egyik kedvenc könyvecskéjét: Kuszálik írta a sízésről. Beleolvastam, hangulatosan ír síélményeiről, de ami nagyon tetszett, az a bejegyzés címében szereplő kifejezés, a sízőfrén. Lehet, hogy volt valami meghatározás is, de arra már nem emlékszem...

Mondom mindezeket, mert a karácsonyi hazautazás aklamával síztünk is. Kicsit rosszúl kezdődött, mert az öntött bakancs, amit az angyal hozott, nem talált a régi kötésbe, én nem is síztem gyakorlatilag. Sipike is csak keveset, mert neki viszont túl hozzú volt a kölcsönkapott léce. Na, de aztán következő napokon minden ment, mint a karikacsapás. Leginkább az Erdei úton való lesíklás. A Salamon kőig símán le lehetett menni léceken. És amikor a nap is süt egy kicsit, és a fákon csillog a hó és a zúzmara, és madárhangokat is hallasz, és semmit nem kell tenned, csak suhannod lefele, akár a karodat is kitárhatod, hogy az élmény jobban hasonlítson a repülésre, hát az a sízőfrén állapot. Imádom. Pedig brassói létemre nem is vagyok nagy síző. Csak szeretek sízni. Csúszkálni. (Az alábbi  képet néhány éve készítette  Boti, az Ugratókhoz címzett pályán, Brassó-Pojánán.)

 

Tegnap viszont korcsolyáztam is, a télen először. Jól befagyott a sétatéri tavacska. Ez is remek érzés, legalább olyan jó, mint a sízés. Irodalmi hely: A kőszívű ember fiai, Leonin és Ödön a tükörsima Dnyeperen korcsolyán menekül a farkasok elől. Üldözők nélkül én is kipróbálnám egyszer! Biztosan tudom, hogy sok kilométert tudnék megtenni, ha nem kellene a jégpályák unalmas körbe-karikába-egyirányba menetét követni.

A legnagyobb korcsolyapálya, amit eddig kipróbáltam: a már említett sétatéri tó, 5-6 évvel ezelőtt, decemberben: nem havazott még, és pár napos mínusz fokok után acélkemény és tükörsima volt az egész vízfelület. Ráadásul csak ketten voltunk a jégen. Na, akkor kedvemre száguldozhattam.

A tegnapi sem volt rossz jég, de a szigetet is alíg lehetett körbejárni, mert sok petárda vagy mini-tüzijáték maradványa éktelenkedett a jégen.

| 2006. január 10. 12:11 | Réku | |

többnyire:
színház, film, olvasmány, iromány, kalandok (vagyis mindenféle)