2005. április 30., szombat
Touche Pussycat! Azért talált, mert nekem sem tetszik, hogy éppen hogy néz ki ez a bolg, de hát nincs elég türelmem tanulni. Sok időt venne igénybe az egészet átkütyülni. Majd, ha nagy leszek, mondjuk nyugdíjas, és lesz sok időm...No, a Tánc Világnapja.... Hát mondanom sem kell, a programot nem sikjerült betartani. Amikor odaértem 7 körül éppen újravetítették a Bozsik Yvette-filmet. Valamikor ott láttam a Tranzitban, talán egy Filmtettes rendezvényen. Tetszett. Nem bántam, hogy a végét még egyszer láthatom. De alíg 5 ember ült bent a teremben, plusz 2-3 szervező. Aztán meglepetésként levetítettek néhány rövid táncfilmet - sajnos egy nevet sem jegyeztem meg, kurta a memóriám. Az utolsót, amelyben két majdnem egyforma lány táncol (Torn a címe) azt hiszem az AlterNative-on láthattam, de minden esetre az tetszett a legjobban. Egy összefonódó pár, egymástól függve, de egymástól szabadulni akaró mozdulatai négy fal között, teret szabdaló világításban. Aztán egyik kiszabadul. Ennyi.
Viszontláthattuk Ilonát, az idős cigányasszonyt, aki néhány suhanccal adta elé magát, és levetítettek egy másik tánc-előadást is, amit eredetileg élőben kellett volna, hogy lássunk, de az ortodox felekezetű táncosnő nem akart nagypénteken fellépni. Nekem ettől röhögnöm kellett. Ha ez egy rangosabb rendezvény lett volna, most bátran eláshatná magát, mert a karierje pontosan itt törne derékba. Sajnos nem is az a baj, hogy pont nagypénteken akart vallásos lenni, hanem az, hogy csak utolsó percben köüzölte a szervezőkkel. Ejej...
Az est fénypontja a Tollas Erzsi lett volna. De hát nagyon naiv kis előadás kerekedett. Tetszett, hogy a népzenét szolgáltató zenekar vetítve látszott/szólt (költségkímélő, ugye), meg bnagyon szép hangja volt a balladát éneklő kislánynak (no name, sajnálom) de az egész nagyon esetlen volt... Különösen az volt vicces, hogy a halálba táncoltatott lány miatt érzett kollektív bűntudatot a srácok nem tudták érzékeltetni, mert fel-fel emelték lehorgasztott fejüket, és belevigyorogtak a közönségbe.
Az estet fűszerezte egy naaagy nagy cirkusz, ami abból eredt, hogy a Tranzit ház udvarán élő rakoncátlan kölyök kinyomta a mosdóban az összes folyékony szappant a fölre, de rajtakapták, persze kapott egy sapkát is a csínyért, de azzal haza is szalad anyukához, és fél perc múlva az egész nagy roma familia ott üvöltözött a bejáratnál, hogy jajistenem micsinyáltak a gyerekkel. Válogatott aranyköpézek: há buzi, szemüveges, tehát buzi. én már 10 éves koromban basztam a ketrecben. Hát ez volt.
| 2005. április 30. 9:58 | Réku | |
2005. április 28., csütörtök
***
Tegnap sikerült megúsznom egy újabb kellemetlen csalódást: Boér Ferenc művész úr (kiköveteli magának ezt a megszólítást!) a József Attila Év ürügyén szavalt, olvasott, könnyezett. Szerintem nem bírtam volna röhögés nélkül, amikor az orrát fújja, csak azért, hogy valahogy jelezze, egyik vers lejárt, másik következik... Vagy azt, hogy a műsor végén az egyetlen képet, amit sikerült kivetíteni szerencsétlen költönkről, elkezdték villogtatni-pislákoltatni, mint valami kiarakati giccset. Brrrr! Csöpi mesélte ezeket a borzalmakat. Sajnos azt hiszem, nagyon rosszúl esett volna, ha a JA-év kapcsán még egy elbaltázott rendezvényt el kell viselnem Kolozsváron (volt már egy, 10-én. Annyira gyenge volt, hogy rendesen rosszúl voltam, amikor írnom kellett róla pár sort a Riportnak. No comment!)
Holnap a Tánc Világnapja. Remélem sikerül eljutnom legalább a fél 8-tól kezdődő furcsaságra.
Ajaj, mostanában semmire nincs időm... Katasztrófa! De remélem, hogy szombaton meg tudom nézni még egyszer a Woyzecket.
Kétszer láttam, de még mindig hiányérzetem van az előadással
kapcsolatosan, Nem tudom miért. A színészek lenyűgöztek, igazán. De
Maniutiut nem találom sehol... No, búcsúzóul ide másolom mit írtam
róla.
***
A semmi ágán
Mihai Măniuţiu általam látott előadásaiban a gondosan válogatott zene külön szereplő. Hangosan vagy halkan, de csaknem az egész előadás alatt úgy szól, hogy nem lehet eltekinteni tőle: meghatározza a jeleneteket, beleívódik a lelkünkbe, és a látvánnyal (a díszlettel és a részletesen megkomponált mozgással) együtt torokszorító élményt nyújt.
Ez történik a Kolozsváron bemutatott Woyzeckben is. Az első képben, amíg a nézők helyüket keresik a stúdiótérben, ismeretlen nyelven szól egy játékos, karcos hang több szakaszos, egyszerű dallamú éneke, miközben a címszerepet játszó Bogdán Zsolt mindenféle bonyolult testgyakorlatot végez, és a földről felmarkolt borsóval tömi magát. A későbbiekben egy különös, barokkos ária és taps kombinációja adja a zenei háttéranyagot, majd a sok idegen muzsika között egyszer csak felcsendül a Holdfény-szonáta, miközben a meztelen hátsójú katonák gruppenszexet mímelnek. A legdrámaibb jelenetben, amikor Woyzeck leteperi Marie-t (Kézdi Imola), nem szól semmilyen zene, de a főszereplő szövege arra utal, hogy hegedűk meg fuvolák hangját hallja – így lesz a csend hatásos ellenpontja a gazdag zenei aláfestésnek.
Măniuţiu előadásában nem egy tisztiszolga áll a történet középpontjában, hanem egy kísérleti tárgy, egy mozgáskényszerben szenvedő ember-automata, akinek nem csak testnedvei (vizelete, izzadása) fontosak az orvos megfigyelései szempontjából, hanem elsősorban érzelmei, gondolatai azok, amelyek lenyűgözik környezetét. A Kapitány (Bács Miklós) és a Doktor (Bíró József) két toronyméretű műszert gördít be a színpadra, ezekkel „szívják” és vetítik ki a játékteret széltében eltakaró vászonra Woyzeck eltorzult arcát – kínszenvedései és zaklatott gondolatai tükrét. Ugyanilyen kiszolgáltatottá válik Marie is, akit sóvárogva figyel majd minden szereplő, és akit a vásárban csalnak tőrbe egy játéklovacskával: a rejtélyes látványosság lényege, hogy az egész regiment a hatalmas kivetítőn követheti a megszállott testi örömöt, amit Marie lovaglás közben tapasztal. Ugyanezen a szabadtéri mozivásznon jelenik meg az „igazi” gyilkosság, és a szereplők – a bolond kivételével – csöpögő nyállal követik, szemernyi együttérzés nélkül. Andres (Dimény Áron őszinte tekintetű, naiv jóbarátot játszik) elfordul, és Woyzeck robotmozdulataiba lendül karja, lába: talán ő lesz a következő kísérleti alany.
A bolond kulcsfigura ebben az előadásban: Marie-t, porontyát és Woyzecket is esetlen szeretettel veszi körül, de a végzetet is ő idézi elő, hiszen a gyilkossághoz szükséges kést ő adja Woyzecknek, az érte kapott két pénzdarabot pedig Marie-nak. A közelgő halál egyértelmű: a leányanya szemére helyezi az érméket (egyrészt a szemhéj „nehezéke”, másrészt a túlvilágra szállítás viteldíja). A bolondot játszó Hatházi András régen volt ilyen jó színpadon. Az ezreddobost is ő alakítja, s a szerepösszevonás sem véletlen: Marie végzete akkor teljesül be, amikor megcsalja Woyzecket az ezreddobossal.
Az előadás legfőbb erénye, hogy minden színész kiváló a rá osztott szerepben. Bogdán Zsolt mindennek és mindenkinek alávetett embert jelenít meg, aki számunkra érthetetlen okok miatt nem lázad, nem ellenkezik, és nem is szenved, egyedül csak a szerelme miatt. Woyzeck Istennel való kapcsolata, mély és naiv bölcsességei kis színfoltok a sivár színpadon; az oroszrulett-jelenet pedig, amelyben a beteg kapitány és az őrült doktor nyomására újra meg újra halántékához, homlokához, tarkójához helyezi a revolvert, igazi hátborzongató színházi pillanat.
| 2005. április 28. 23:32 | Réku | |
2005. április 25., hétfő
Éjfél körül jelent meg a Hamleten az Árnyak színházáról szóló fotóriport. Ajánlom figyelmetekbe!| 2005. április 25. 11:56 | Réku | |
2005. április 24., vasárnap
Persze, hogy ilyenkor nem találom meg, amit keresek. Pedig körülbelül tudom, hogy hol kellene lennie.
Nincs, vagy nem találom. Mindegy. Michael Ende meséjéről van szó. Az egyetlen, amit lefénymásoltattam
néhány évvel ezelőtt, amikor Ende meséit olvastam, pedig a többi is nagyon
tetszett.
Nagyon kedves
történet Ofélia kisasszonyról, aki egy színház súgója volt világéletében. A
színházat bezárják, de Ofélia kisasszony befogadja a gazdátlan árnyakat:
először egyet, akit az elhagyott színházban szegődik hozzá, majd mindegyiket,
aki gazdátlan, és nála keres menedéket. Aztán megtanítja nekik a sok története,
amit a színházban is tudott, mert neki kellett súgni, nehogy elakadjanak a
színészek. Persze az emberek nem értik, hogy miért van akkora lárma az öreglány
lakásán, s rosszindulatukkal elüldözik. Ofélia világgá megy, viszi magával az
árnyakat is, akik aztán eljátsszák neki a sok-sok mesét. Végül kiderül, hogy a
gyerekek, majd a felnőttek is kíváncsiak az árnyak által előadott történetekre,
sőt, pénzt is hajlandók fizetni a mulatságért. Így lesz annyi pénzecske, hogy
Ofélia vegyen egy öreg automobilt, amivel tovább utazhat színtársulatával.
Minden gazdátlan árnyat befogad, legvégül a Halált is.
Nos, egy ilyen
szép és mély történetet írt át kicsit Rumi László, ebből a meséből készült a
szombaton bemutatott Árnyak színháza c. előadás. Nagyon örültem neki. Itt egy kép is, Ofélia kisasszony találkozása az első árnnyal:
Rumi készített
még egy játékot ugyanebből a meséből, Kecskeméten. Csak olvastam róla, de emlékeztem
rá, mert ugye egyik kedvenc mesémről van szó. Itt van két cikk: az első az Ellenfényben, a másik a Színházban, egy hosszabb beszámoló részeként.
Na, de vigaszul –
magamnak és olvasóimnak – felmásolok ide egy másik nagyon jó mesét.
Fogyasszátok szeretettel:
MICHAEL ENDE:
A FEKETE ÉG ALATT LAKHATATLAN ORSZÁG…
…Bombatölcsérek, kové vált erdok, kiszáradt folyóágyak határtalan pusztasága és végtelen autótemetok.
Ennek a pusztaságnak a kellos közepén van egy lakatlan város. Csupa árnyék város, csupa fekete ablakmélyedés, város-csontváz.
Ennek a városnak a közepén van egy mutatványostér, ott a legmélyebb a csend. Az óriáskerék rozsdás gondolái inganak a hideg szélben és a körhinta lovacskái megoszültek a portól.
Nem hallatszik semmi egyéb, mint egy hatalmas, lehulló vízcsepp egyenletes koppanása, örökkön – örökké, súlyosan és csökönyösen.
Vagy szívdobbanás volna? De ha ez a szíve valakinek, kié lehet? Emberé? Állaté? Angyalé talán?
A kihalt vásártér közepén egy gyermek áll egy bódé elott. A bódén csupa tarka, festett figura, kacagást, meghatódást és könnyeket ígérve. Kis ido múltán, mivel senki sem akadályozza, bemerészkedik a bódéba. Ott néhány fényesre koptatott fapadot talál, összehúzott, folt hátán folt függöny elott. Ezt a félhomályban mozgatja halkan a huzat. Hirtelen mágikusan felragyog a függöny hajtásain a rivaldafény. A gyermek leül egészen hátul, az utolsó sorba és vár. Egyszer csak hangot hall. Úgy tunik, a függöny mögül jön és kissé rekedtes, mintha az illeto régen nem beszélt volna vagy most szólalna meg eloször.
- Hölgyeim és uraim! – mondja a hang. – Eloadásunk azonnal az o kezdetét veszi, de még egy kis türelmet kell kérnünk. A mi színházunk nem olyan mint a többi, nem gépi erovel muködik, mint a gozhajók, inkább a háromárbocos vitorlásra hasonlít, amely az árapálytól, a széltol és a tenger áramaitól függ. És hölgyeim és uraim, el kell ismerniök: a gozhajó brutális és bárgyú céltudatosságához képest a háromárbocos szép és érzékeny, ha mint minden, ami elokelo, kissé avítt is. Amit bemutatunk itt önöknek, hölgyek, urak, attól sem okosabbak, sem erényesebbek nem lesznek, mert a színház nem iskola és nem is templom. A világ boldogtalanságát eloadásunk csökkenteni nem fogja – de legalább nem is fokozza, és azért ez sem semmi! Nincsenek szándékaink, még az sem, hogy becsapjuk önöket. Nem is érvelünk. Nem akarunk semmit bizonyítani, senkit vádolni, semmit felmutatni. Bizony, még eloadásunk igazságáról sem akarjuk meggyozni önöket, ha önök szívesebben tekintenék a képzelet játékának – csak tessék! Úgy tunhet, hogy nincs is szükségünk önökre, hölgyek, urak, de ez nem így van.
Most szünet áll be, amely alatt a függöny mögül izgatott suttogás hallatszik. A gyermek az utolsó padban az állát a kezére támasztotta és vár.
- Itt volnánk tehát – folytatja most újra hangosan a láthatatlan beszélo - , önök ott lenn és mi itt fenn. És önök mindjárt megkérdezik, azon a jogon, hogy kifizették a beléptidíjat, hogy minek és mi végre? Közölhetem önökkel az örvendetes hírt: senki sem tehet semmirol.
Adott körülmények között a megtestesülés okoz ilyen nehézségeket. Mágusunk, arca verítékével, Agrippától Einsteinig a leghatásosabb varázsigékkel órák óta azon fáradozik, hogy alakját e függöny mögött a láthatóságig surítse. És mégis, mostanáig csak a kétsíkúságig jutott, és fennáll a veszélye, hogy egy rakás beture esik szét. Meglehet persze, ennek az az oka, hogy régebbi eloadásainkból annyi itt maradt kacatot kell eltüntetni, ami most eltorlaszolja a színpadot. Együttmuködésükre vagyunk utalva, hölgyek, urak. Ha tehát hajlandóak segíteni nekünk, akkor az igazgatóság nevében elore is hálás köszönetet mondunk. Figyeljenek!
A feladatuk abban áll, hogy minden erejükkel egy kötéltáncosra kell gondolniuk. Látják már? Fenn a magasban, két árbocrúd között, csillogva és könnyedén, alatta nincs semmi, csak egy darab imbolygó kötél és a mélység. Nem, hölgyeim és uraim, nincs háló! Az igazi kötéltáncos kötelessége, hogy a vásárra vigye a borét! A tulajdon borét, magától értetodik, mert végül is a kötéltáncos nem generális.
De mi célból?
A magasságban kifeszített kötél egyik végétol a másikig akar eljutni. Kényelmesen és veszélytelenül átmehetne a sík földön, ugyanoda jutna – de nem, neki okvetlenül azt az utat kell választania, odafenn, a kötélen.
Miért?
Biztosan nem a fizetségért, az nagyon csekély. Vakmeroségével senkinek sem használ, legkevésbé saját magának. A közönség csodálata nem sokat nyom a latban a lezuhanás veszélyéhez képest. Ráadásul, a vérbeli kötéltáncos akkor is teljesíti kötelességét, ha egy lélek sem figyeli.
És egyáltalán, az a fontos neki, hogy az egyik oldalról a másikra jusson? Nem cserélheto fel a kötél két vége is? Hát akkor, gondolják meg kérem, miért kockáztatja amúgy is kétes egzisztenciáját? Méghozzá szüntelenül, újra meg újra?
Ebben a pillanatban a tarka, ócska, folt hátán folt függöny kezd lassan, akadozva és csikorogva szétnyílni.
- Bravó! – kiáltja a hang. – Nem tudjuk, hölgyek, urak, melyikük gondolta oppen most a helyes választ, de a testet öltés – neki köszönhetoen – sikerült! Allez hopp! És íme – itt van!
A színpad félhomályában áll valaki, magas, furcsa kalapban. Bal kezével felfelé mutat, a jobbal lefelé. Így áll egy darabig mozdulatlanul. Aztán hirtelen kilép a rivaldára, leveszi a kalapját és meghajlik mélyen, csaknem földig az utolsó sorban ülo gyermek elott.
- Köszönöm! – mondja. – Nagyon jól csináltad.
- Ki vagy te? – kérdezi a gyermek.
- A pagát. – válaszolja az ember, leül a rivaldára és kalimpál a lábával.
- És mi vagy? – kérdezi a gyermek.
- Mágus – válaszolja az ember-, és komédiás. Mindketto.
- És hogy hívnak? – akarja tudni a gyermek.
- Tudod, én sokfelé jártam, sokféle nevem van – feleli a pagát - , például már hívtak engem Alfának, és sokkal gyakrabban Omegának. A Szajnánál Monsieur Fin volt a nevem, a Temzénél Mr. End, a Dunánál Végh úr – itt, a Rajnánál Herr Ende.
- Ezek aztán a fura nevek! – mondja a gyermek és kacag.
- Igen – mondja a pagát - , és téged hogy hívnak?
- Engem csak gyereknek – mondja zavarban a gyermek.
- Mindenesetre nagyon köszönöm – mondja a kalapos ember - , hogy elképzeltél. Ennek köszönhetem, hogy most megjelenhettem elotted és bemutatkozhattam. És a jelenetnek ezennel vége is, sot: VÉGHE! – Kacsint egyet.
- Már? – kérdi a gyerek. – És most mit fogunk csinálni?
- Most – mondja a rivalda szélén a kalapos, és keresztbe rakja a lábát- elkezdünk valamit.
- Nálad maradhatok? – kérdi a gyermek.
- Keresni fognak – mondja a pagát komolyan.
A gyerek megrázza a fejét.
- Hol laksz te, kisfiú? -kérdi a pagát.
- Sehol sem lehet már lakni – feleli a gyermek -, legalábbis nekem nem.
- Akkor nekem sem – véli elgondolkodva a pagát.
- Akkor mihez kezdünk?
- Világgá mehetnénk – ajánlja a gyermek - , és kereshetnénk egy új világot, ahol ketten lakhatnánk.
- Kituno ötlet! – mondja a pagát, és felteszi nagy, különös kalapját. – És ha nem találunk, varázsolunk egyet!
- Hát azt is tudsz? – kérdezi a gyerek.
- Még nem próbáltam – feleli a pagát -, de ha te segítesz…Egyébként az a véleményem, hogy neked igazi név kell. Én Michaelnek foglak hívni.
- Köszönöm- mondja a gyerek és mosolyog -, most kvittek vagyunk.
Aztán elhagyják a bódét, a mutatványosteret, a várost. Mennek a fekete ég alatt, beszélgetésbe mélyedve a látóhatár felé és egyre kisebbek és kisebbek lesznek. Kézen fogva haladnak és nem lehet pontosan tudni: ki vezet kit.
Lázár Magda fordítása)
| 2005. április 24. 21:48 | Réku | |
2005. április 4., hétfő
Fáááááááj
| Subject: | Micu |
Aztán még egy e-mail:
Subject: Fw: Hegyi Rékának!
Szia, Réka!
Ma reggel meghalt Bukarestben Kacsir Mária, a temetése Kolozsváron lesz, még nem tudni pontosan a dátumot (szerda vagy csütörtök). Nem tudom, hogy a "Hamlet"-nek a koncepciójába beletartozik-e a megemlékezés, úgy vélem, a romániai magyar színházi életnek egy jelentős, autentikus színikritikákat író személyisége távozott.
Higgyétek el: fáj. Mert nemrég még beszéltem vele. Mert szerettem, és mert azt hiszem, ő is szeretett. Amikor Gálfalvi Zsolt kérésére előszőr írtam A Hétneak, felhívott, hogy elmondja, mennyire örül, hogy megjelentem.... Aztán egy egéssz napig beszélgettünk, amikor Bukarestben volt a Kisebbségi Színházi Fesztivál. Akkor adta ide A minden és a semmi gazdái c. könyvét, és dedikálta is: legyen ez staféta, írta. Akkor is nagyon meghatódtam, mert ekkora szakmai elismerésben nem volt részem sem azelőtt, sem azután. És most nincs. pedig sokat szerettem volna még beszélgetni vele. Sokasodnak a sárga kankalinok.
Kányádi Sándor:
Sárga kankalin
Fekete pohárban
sárga kankalin.
Sokasodnak
a halottaim.
Anyám volt az első
sárga kankalin.
Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. –
Nem fér a pohárba
már a kankalin.
| 2005. április 4. 18:48 | Réku | |
