2005. február 27., vasárnap
Nem mondtam még
senkinek, de most elárulom: amikor felvételiztem a teatrológia szakra, 18 éves
fejjel, színházkritikus szerettem volna lenni. Aztán első éves koromban,
karácsony előtt láttam a kolozsvári bábszínházban egy sereg remek előadást,
különféle animációs technikával, és halálosan beleszerettem ebbe a műfajba.
Akkor úgy gondoltam, hogy ha nagy leszek, én is bábszínházban szeretnék
dolgozni. Aztán másodéven írtam egy színháztörténeti dolgozatot, amelyhez egy
évad plakátjait kellett tanulmányozzam, régi, poros, már nem is sárga, hanem
barna papírosokat (ha jól emlékszem az 1911/12-es kolozsvári színiévadról volt
szó). Lenyűgözött ez a munka. Komolyan mondom, valahogy így képzelem el a nagy
felfedezők, kutatók izgalmát, amikor valahonnan előbukkannak számára addig
rejtett összefüggések, ezek kikristályosodnak és így jön létre a Nagy Mű. Vagy
az Alkotás. No, ennek az élménynek az lett a következménye, hogy harmadéves
koromban önkéntesként bevonultam a színház könyvtárába, hogy régi Nagyvilág és Korunk
számokból kiírjam a színházi vonatkozású cikkek, tanulmányok jegyzékét, illetve
a színdarabok listáját. No, és persze elkezdett érdekelni az is, hogy mikor,
hogyan írtak a színházról, ezért választottam a szakdolgozatom témájául is
olyasmit, amihez sok-sok régi újságot kellett fellapoznom (Tompa Gábor
pályájának alakulását követtem a kritika tükrében).
Nos, mi lett
belőlem? A bábszínházas álmom teljesült leghamarább, de másfél év után
meghúztam a vonalat, elszámoltam magamnak a pozitív és a negatív
tapasztalatokat, amelyeket egy rosszul működő állami intézményben szereztem, és
a mérleg azt mutatta, le kell mondani az ábrándokról, és otthagytam a Puckot.
Közben, elkezdtem írogatni, s most leggyakrabban ezt a címkét ragasszák rám:
színikritikus. Ám legyen. De itt van a www.hamlet.ro. Hát azt többek között
azért tartom korszakalkotónak, minden álszerénységet félretéve, mert ott az
adatbázis mögötte, amibe egyre több adat van, s ami az erdélyi színházak
történetét kellene hogy tükrözze. Meg itt van ez a könyv, ami László Gerőről
fog szólni, és ami nagyon komoly színháztörténeti munka, higgyétek el. És itt
van ez a rengeteg régi újság, amit már említettem, és amit nagyon nagy
élvezettel lapozgattam – most csak azért nem, mert visszafogom magam, muszáj célirányosan
böngésznem, haladnom kell, a kéziratot be kell fejezni húsvétig. No, de hát ha
nem akarom, akkor is megakad a szemem ilyen képeken:
Mit szóltok, ki ő? Horaţiu Mălăele! A kép egy olyan cikk illusztrációja, amelyben az 1977. évi Ifjúsági Színházi Fesztiválról számolnak be. A kép alatti szöveg: Horaţiu Mălăele – D.R. Popescu A hegyek című darabjában. A fesztivál legsikeresebb előadása volt, kiderül. Mindez megjelent az ÚJ ÉLET nevet viselő képes lapban, ami 1977-ben összesen 2 lejbe került, Marosvásárhelyen főszerkesztette Sütő András és Buakarestben a Scînteia Háza Nyomdaipari Kombinatban készült.
Itt egy másik kép.
„A fenti kép színháztörténeti pillanatot ábrázol. Kit ismernek fel a képen?”
Igaz, hogy egy
1987-ben rendelt nyomtatványról fotóztam, de válaszokat e-mailen várok!
A helyes
megfejtőknek részletesen írok az említett kiadványról! :-)
| 2005. február 27. 22:39 | Réku | |
2005. február 25., péntek
Fene sem érti:
Jean Genet -- minden francia weboldalon így jelenik meg.
Jean Genét -- az angol és más nyelvű oldalakon meg így.
| 2005. február 25. 20:01 | Réku | |
SZATYIN
Ha részeg vagyok... minden tetszik
nekem... Igenis... Ez imádkozik? Gyönyörű! Az ember hisz vagy nem
hisz... az ő dolga! Az ember szabad... Mindenért maga fizet: hitért,
hitetlenségért, szerelemért, okosságért. Az ember mindenért maga fizet,
s ezért az ember - szabad! Az ember az igazság! Mi az ember? Nem te,
nem én, nem ők... Nem! Hanem te, én, ők, az öreg. Napóleon, Mohamed...
minden egyben! (Ujjával a levegőbe emberalakot rajzol.) Érted
ezt? Ez óriási! Ebben van minden kezdet és minden vég... Minden az
emberben, minden az emberért! Csak az ember létezik, minden egyéb -
csak az ő kezének és agyának alkotása! Em-ber! Ez gyönyörű! Ez
büszkén... hangzik! Em-ber! Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni...
Nem megalázni a sajnálkozással... Tisztelni kell! Igyunk az emberre,
Báró! (Föláll.) Jó az, ha az ember embernek érzi magát. Én
börtönlakó, gyilkos, gazember vagyok - igen! Ha megyek az utcán, az
emberek úgy néznek rám, mint a gonosztevőre... És elhúzódnak és
megnézegetnek... És gyakran azt mondják nekem: "Te gyalázatos!
Sarlatán! Dolgozz!" Dolgozzak? Minek? Hogy jóllakjam? (Nevet.)
Mindig lenéztem az olyan embereket, akik túl sokat gondoltak arra, hogy
jóllakjanak. Nem ez a fontos, Báró, nem ez a fontos! Az ember - több
annál - több annál, hogy csak jóllakjék.
BÁRÓ
(fejét csóválja) Te meg tudod ítélni... Ez jó... Ennek így kell lenni, ez melegíti a szívet... De énnálam ez nincsen... Én ezt nem tudom! (Körülnéz és halkan, óvatosan.) Néha, barátom, én félek... Érted? Félek... Mert mi lesz ezután?
SZATYIN
(járkál) Ostobaság! Kitől féljen az ember?
BÁRÓ
Tudod... amióta csak emlékszem...
valami köd van a fejemben... Soha én semmit nem értettem meg. Valahogy
kényelmetlen... Mintha egész életemben mindig csak átöltöztem volna. De
miért? Nem értem. Tanultam - a nemesi apródiskola egyenruháját
viseltem... De mit tanultam? Nem emlékszem... Megnősültem, fölvettem a
frakkot, aztán a hálóköntöst... Csúnya asszonyt vettem feleségül és
miért? Nem értem... Mindent feléltem, amim volt - szürke kabátot és
barna nadrágot viseltem... De hogy miképpen mentem tönkre... nem vettem
észre... Szolgáltam a pénzügyi kamarában... Volt egyenruhám, kokárdás
sapkám... Kincstári pénzt sikkasztottam - rám húzták a
fegyencköntöst... és aztán fölvettem ezt a ruhát... És mindez... mintha
álom lett volna... Nevetséges, mi?
SZATYIN
Nem nagyon... Inkább ostoba.
BÁRÓ
Igen... Én is azt hiszem, ostoba... De valamiért mégiscsak születtem, mi?
SZATYIN
(nevetve) Valószínűleg... Az ember a jobbért születik! (Bólint.) Úgy van... Helyes!
///Gorkij: Éjjeli menedékhely (A mélyben) ///
| 2005. február 25. 0:24 | Réku | |
2005. február 24., csütörtök
Alakul, alakul a
molekula,
a László Gerő-féle nyers szöveg
már 104.000 leütés (szóközökkel), ma-holnap kicsit összerázom,
kinyomtatom, és szombaton meglátogatom Gercsi bácsit. Ki kell egészíteni
itt-ott, még akarok kérdeni egyet-kettőt, ő még szeretne mesélni a rádiós
munkájáról, aztán ott van még a sok színházkritika, amit át kell olvassak
figyelmesen, hogy kiválasszam az izgalmas vagy használható részeket.
Nem tudom, hogy minimum
mennyi, maximum mennyi kell, hogy legyen a kézirat, de most már nagyon
pedálozok, hogy letegyem a kiadó asztalára. Egyrészt mert közeledik a húsvét
(határidő), másrészt stresszel, hogy ha hamarosan nem lesz időm, energiám
alkotó munkára.
| 2005. február 24. 22:31 | Réku | |
Aranyos: a törp halálosan szerelmes.
Torment in the dark was the danger that I feared, and it did not hold me back. But I would not have come had I known the danger of light and joy. Now I have taken my worst wound in this parting, even if I were to go this night straight to the Dark Lord. Alas for Gimli son of Glóin! (J. R. R. Tolkien)
Féltem, hogy
kínszenvedés vár rám a sötétben, s ez nem tartott vissza. De ha a fény és az
öröm veszélyét ismertem volna, soha el nem jövök. Ez a búcsú a legmélyebb seb,
amit életemben elszenvedtem, még ha ma éjjel a Sötétség Ura vár is. Jaj neked,
Glóin fia, Gimli! (Göncz Árpád fordítása)
| 2005. február 24. 20:00 | Réku | |
2005. február 23., szerda
Mna, kb így néz ki egy kéziratom:
Cumizó testépítők
Talán rádió szól?
A műszak hallgatja az otthoni híreket? Nem tudjuk eldönteni, honnan és miért
szüremkedik a kolozsvári nézőtérre sok francia beszédfoszlány a párizsi Frenák
Pál Társulat előadása előtt. A hang felerősödik, fölmegy a függöny, és impulzív
dufta-dufta zenére bevonulnak a táncosok. Négyen vannak. Mindegyikük
bejövetelét szinte agresszív fényeffekt előzi meg, a közönség szemébe
világítanak több ezres reflektorral.
A játéktér három
vastag kötél (az utolsó jelenetben egy parabola antennára és
teknőre is emlékeztető tárggyal egészül ki), ég és
föld közé kifeszített húrok, erre pattannak fel a táncosok. Mozdulataik az
akrobaták mutatványaira redukálódnak, de minden kapaszkodás, minden lendület
megmutatja az arányosra kidolgozott izmokat.
Nagyszerű játékká bővül a merész kezdőkép. A tornamezes fiúk stafétáznak,
majd hárman mutatnak be egy szimultánt, végül a köteleket összecsavarva a
negyediket lógatják a semmiben. Nem „földhözragadt” táncelőadás amit látunk.
Nincsenek figurák Frenák Pál koreográfiájában. Nincs mesélhető történet
sem. Villanások vannak, gyors képváltások fehér-feketében (csak a kék fények
törik meg ezt a retró hangulatot). Ritmust az ismétlődések szabnak. Például egy
groteszk jelenség, aki
tüll szoknyát és néptáncos csizmát visel és esetlenül tetszeleg egy láthatatlan
tükör előtt. Ez az önironikus fintor a kortárs tánc márkajegye is lehetne,
hiszen általános felfogás szerint a mai modern koreográfia, legalábbis
Magyarországon két gyökérből táplálkozik: a klasszikus táncból és a néptáncból.
A férfi több alteregóját hozza játékba a rendező-koreográfus, végig késélen
egyensúlyozva a a megmutatás és a parodizálás között. A macsók kihívóan
kacsintgatnak a nézőtérre, aztán a köteleket égig érő falloszokká alakítva
önkielégítést mímelnek. Az izompacsirtákként pózolók cumiznak a színen; egy
következő képben négykézláb, meztelenül kutyagolnak be, kamaszosan, pimaszul
szembenevetnek, de azonnal nevetségessé válnak, ahogy a nézőtérnek hátat
fordítanak: fenekükre piros x-et ragasztottak. A közönség egy része
megbotránkozik, a zsengébbek zavartan kuncognak. Ez így természetes, hiszen nem
vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy indokolt esetben a színészeket is ennyire pőrén
mutat meg egy előadás. A meztelenség még mindig minket, nézőket hoz leginkább
zavarba. És nem mindannyian érzékeljük, hogy hol ér véget a testábrázolás és hol kezdődik az ironikus,
sőt, a Les hommes cachés esetében férfi alkotókról lévén szó – az önironikus
viszonyulás mindahhoz, ami szép, lenyűgöző, nevetséges, esetlen személyes a
férfilétben.
Valljuk be:
tánckultúránk sincs. Az még nem elég, hogy tiszta forrásból táplálkozó
néptáncot láttunk már, minőségi klasszikus balettet is néha, a televízióban. A
kortárs táncnak más nyelven szólít meg. És értjük, persze hogy értjük, mert nem
kell hozzá nyelvismeret. Nem is meglepő, hogy Kolozsváron zsúfolt ház volt az
előadáson: a közönség kíváncsi, ilyet nagyon ritkán lát.
A Fiúk egy trilógia első része. A második előadás Csajok (Credo Hysterica)
címet viseli, és az interneten olvasható beszámolók szerint az első rész
pandantja, a nők archetípusait mutatja be. A trilógia harmadik részét, úgy
tűnik, még nem mutatták be, de minden bizonnyal a két nem közötti bonyolult
viszonyt fogja majd tematizálni.
Compagnie Pal Frenak: Fiúk (Les hommes cachés)
Koreográfia:
Frenák Pál
Zene: Fabrice
Planquette, Gergely Attila
Játéktér: Kis
Péter
Jelmez: Lisa
Kostur
Előadják: André
Sueiro Barbosa, Rolando Rocha, Miguel Ortega, Gergely Attila
További fotók: a Hamlet.ro előzetesében és a Francia Kulturális Központ honlapján.
A Frenák Pál Társulat honlapját is ajánlhatom, de túl modern: villogó kép, hangos zene,. No, hát itt van, ha valakit érdekel.
| 2005. február 23. 20:57 | Réku | |
2005. február 21., hétfő
Zseniális film!
Rég nem láttam ennyire merész műfaj-keveredést. És működött!
Először is volt
az emberi szint. Nevezzük ezt normálisnak. XY, talán professzor, baktat haza,
az utcán kezébe nyomnak egy szórólapot. Ettől a perctől kezdve furábbnál furább
jelenségek áldozata, minden rajta kívül álló erő a végzete felé taszítja. Bemerészkedik
egy sötét alagsorba, színész-öltözőben köt ki, jelmezt ölt, marháskodik, sminkel,
fennhangon olvassa a súgópéldányt – a Doktor Faustust, persze, mégpedig a
Marlowe-félét – s észre sem veszi, belesodródik a történetbe. No, de még ez sem
ennyire banális és egyszerű, hiszen színházban van, valóban, színfalak mögött
mászkál, aztán marionettek kelnek életre, mozgatójuk kezét látja, de aztán a
bábok is elkezdenek maguktúl működni. Az animáció másik szintje, ahogyan Faustus(?)
laboratóriumában létrehozza, sőt, életre kelti majd megsemmisíti a homunculust
– n. b. ugyanabból az anyagból (szürke agyagból), amiből majd Mephistophilis is
életre kel. Mephistophilis egyébként a Faustus színész maszkját (arcát) ölti magára,
amikor hozzá szól. Hm!
Aztán az is
zseniális, hogy ebben a bábos Faustusban megjelenik Kasparek is, aki
ugye azért
népi bábhős, hogy túljárjon az ördög eszén. Igaz, ami igaz: itt
nem kesztyűs báb, hanem marionett, de hát az egész bábos Faustus
marionettszínházi előadás, ilyen szempontból "egységes" a műfaj.
Meg még valami,
ami drámai színházban nem megvalosítható: a jó és a rossz szelleme ugyanaz a
báb, csak a fejük más. S ha már itt tartunk, erősen hajlok arra, hogy állítsam:
Măniuţiu látta ezt a filmet, inspirálta is őt a
kolozsvári előadás
létrehozása során. A jó és a rossz angyal nála is ugyanaz a
személy volt (Hatházi András, aki szerposztás szerint Lucifer, de a két
angyal szövegét is átveszi). Sőt, a Faustus által áhított nőt
Svankmajer is
Mephistophilisből „állítja elő”, az ördögbábot Helénnek öltözteti (a
kolozsvári
előadásban Mephistophilist Kézdi Imola játszotta, ennél a varázslásnál
neki
csak le kellett vetkőznie). Ugyanide: Svankmajer főhősét egy fabábu
csábítja el, az ördög-Helénbefúrt lyukat "teszi magáévá" - Măniuţiunál
is értelmetlen, beteljesülhetetlen a vágy, hiszen Lucifer kivonszolja
alóla a nőt, a puszta padlót hágja meg egy végtelenített jelenetben.
Mindkét változat hátborzongató. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesések, de be kell
látnom, a Măniuţiu-féle Faustus lényegében így is másról
szól. Komoly.
Svankmajer őrült,
ha nem derült volna ki, de nagyon díjazom a humorát. Van mindenféle
alkímiai
közhely a filmben (pl. fekete tyúk, varázslattal való „utazás”, vagyis
a leglehetetlenebb
helyekre teleportálás), van kerettörténet (Faustusszal szemberohan az
előző
áldozat, majd a film végén ő is belebotlik a következő áldozatba,
ezután elüti
az autó, a lúzer öreg pedig, akivel ő is találkozott a történet során,
az ő becsomagolt lábával fog kódorogni városszerte), a bábok az
utcára is kivonulnak, embernél nagyobb méretet öltenek. Arról nem is
beszélve,
hogy minden apró részletnek, minden szereplőnek jól kitalált helye van
a
történetben, mint egy jó detektívregényben. Ugyanakkor kicsit a horror
műfaj paródiája
is. Na, egyszóval pazar! Szeretnék sok ilyet látni még!
| 2005. február 21. 22:04 | Réku | |
2005. február 20., vasárnap
Tegnap nem tudtam írni. Az igazság az, hogy nem is akartam nekiszökni. A Fiúk előadás élménybeszámolója lett volna, illetve lesz, mert meg kell írnom az Erdélyi Riportnak is. Nem szeretek ilyenkor kifecsegni mindent, inkább érlelem magamban az élményt, csiszolom a gondolatokat, hogy aztán a 3000 leütésben legyen valami izgalmas, valami feszültség, valami élményszerű is.
Egyelőre csak
annyit, hogy tetszett, mert humora volt, mert mélysége és magassága volt, mert
szép férfitesteket lehetett látni, mert kortárs tánc volt, amit ritkán van
lehetőségem Kolozsváron látni.
Ma este lesz a
Román Színházban Vava Ştefănescu egyéni előadása, amit még nem
volt alkalmam megnézni, de lehet, hogy ma is ki kell hagynom (egészségi
okokból, meg vagyok hűlve, itthon kellene kúrálnom magam). Amúgy a programban sem vagyok 100%-ig biztos, hiszen a honlapon a Sirály szerepel műsoron, de úgy emlékszem, a központban láttam leragasztott plakátokat, amelyeken a Solo online című táncelőadás szerepelt...
| 2005. február 20. 15:47 | Réku | |
2005. február 18., péntek
Madách, Ruszt, László GerőMa ismét van
érdekesség a László Gerő-anyag kapcsán. Mesél arról, hogy 1965-ben Rapapport
Ottó megrendezte Kolozsváron Az ember tragédiáját: László Gerő Ádámot,
Vitályos Ildikó Évát, Kovács György Lucifert alakította. Ez az előadás azért
érdekes színháztörténeti pillanat, mert abban az időben nem nagyon lehetett
bemutatni a klasszikus magyar darabokat, kötelező volt évadonként egy
klasszikus és egy kortárs orosz darab színpadra állítása, ugyanígy egy
"nagy" és egy "mai" hazai (romániai ) színmű bemutatása. Állítólag
Rappaport leutazott Bukarestbe (feltételezhetően a
kultusz-minisztériumba, ha volt akkoriban ilyesmi) és "kiásatta" ezt
a darabot, amit azért nem engedélyeztek bemutatásra több mint 20 évig, mert
nagy ideológiai viták tárgya volt: hogy pesszimista darab, hogy optimista darab
stb. Állítólag Lukács György is beleszólt ebbe a vitába. Majd utánanézek, hogy
miről van szó.
Az 1965-ös bemutató kapcsán egy másik Az ember tragédiájáról mesél, amit egy
vendég társulat mutatott be Kolozsváron. Sem évszámra, se társulatra nem
emlékszik Gercsi bácsi, csupán arra, hogy neki nagyon tetszett az, hogy a
rendező „kettévágta” Ádám szövegeit, kettéosztotta a figurát, és Luciferrel
mondatta el Ádám szövegeinek nagy részét. László Gerő annyira fellelkesült
ettől a rendezői ötlettől, hogy azt mondta: csak így szabad játszani Madách
Tragédiáját. No, s akkor eszébe jutott ki rendezte: Ruszt József!
Nagyszerű,
azonnal abbahagytam a gépelést, és elkezdtem keresgélni. Nem hiába! Kiderítettem,
hogy zalaegerszegi előadás volt, mégpedig 1983-ban. Zappe László cikkét is megtaláltam
a Színház című folyóiratban, amiből kiderül, hogy Ruszt József ismét
megrendezte a darabot, szintén Zalaegerszegen, ugyanazokkal a színészekkel
Ádám, illetve Éva szerepében. Milyen
érdekes, mondom magamnak ismét, hogy ez a lapszám kb. akkor jelent meg, amikor
nekem Gercsi bácsi szalagra mondta a saját emlékéből felidézett élményt.
| 2005. február 18. 19:24 | Réku | |
2005. február 17., csütörtök
László Gerő is
talking...
449 MBite hanganyagból
230 MBite be van gépelve, eddig összesen 80,000 leütés szóközökkel,
szerkesztetlenül. A kritikák egy ötödét is átolvastam. Még semmit nem jelent,
csak bíztatom magam.
